Hogyan hat a titok a kapcsolatokra?

Mi is a titok?

Valami, amit nem mondunk el. Ez eddig rendben is van. Autonóm emberekként jogunk van dönteni arról, hogy mit kivel osztunk meg. Ez is rendben van.

Hol kezdődnek a problémák?

Titoksértés, faggatózás

Az egyik eset az, amikor elvárják tőlünk egy kapcsolatban, hogy „nyitott könyv” legyünk. Hogy osszunk meg mindent magunkról, azzal a jelszóval, hogy egy kapcsolatban nem lehetnek titkok. Ez egy tévhit. Ahogy az első mondatban írtam, jogunk van dönteni arról, hogy mit osztunk meg magunkról, és mit nem. Hogy hogyan dönthetjük el, mi az, amit meg kell osztanunk, arról a második esetben írok majd.

Mi történik akkor, ha a partnerünk, szerettünk nyomatékosan elvárja tőlünk, hogy mindent osszunk meg vele magunkról? Az történik, hogy a másik ember nem tartja tiszteletben az autonómiánkat, a határainkat. Indiszkrétté, tolakodóvá válik a kíváncsisága. Mindenkinek jól esik az érdeklődés, de mindennek megvannak az egészséges határai.

Hogyan hat ez a kapcsolatra?

Amikor ilyen, az érdeklődésen jócskán túlmutató tolakodó kíváncsiság célpontjává válunk, egy idő után egyre frusztrálóbb lesz a helyzet. Először falakat kezdünk emelni magunk köré, bezárkózunk mögéjük, és elkezdjük kerülni a másik társaságát. Távolságtartóvá válunk. Ez egy teljesen logikus, de nem a legcélravezetőbb megoldás.

Amikor így bezárunk, olyan mértékben sérülhet az intimitás, hogy végül el is tűnhet a valódi kapcsolódás, iszonyatos űrt hagyva maga után, ami felébreszti a vágyat arra, hogy a közelséget, a megértést, az együttérzést a kapcsolaton kívül keressük.

Itt kitérnék egy kicsit a másik oldal motivációjára. Vajon miért is akar mindent tudni rólunk? Talán nem bízik bennünk? Nem érzi magát biztonságban, ha nem tud mindenről?

Igen, valami ilyesmiről van szó. Úgy érzi, hogy ha nem tud mindent kontrollálni, akkor kicsúszik a kezéből a kapcsolat. Ha kicsúszik a kezéből a kapcsolat, megjelenik a félelem, hogy el fogják hagyni. Ennek a gyökerében nagy valószínűséggel az áll, hogy nem hiszi el magáról, hogy elég jó, szerethető, fontos, értékes. Nem hiszi el, mert valaki, valamikor, azzal, hogy fájdalmat, csalódást okozott neki, elhitette vele. Ez pedig rettegéssel tölti el.

A legrosszabb az egészben az, hogy a viselkedésével, a határsértéseivel könnyen el is érheti, hogy erre a sorsra jusson a kapcsolat. De ő nem azt fogja ebből leszűrni, hogy a viselkedése volt helytelen. Azt fogja belőle látni, amit addig is gondolt magáról: hogy nem elég jó, nem fontos, nem szerethető, nem értékes.

„Jogsértő” titkolózás

A másik eset az, amikor nem mondunk el valamit valakinek, azért, mert félünk a reakciójától. Mi történik ilyenkor? Ilyenkor bizony az történik, hogy az igazság eltitkolásával megsértjük a másik szabad akarathoz való jogát. Azaz meggátoljuk azt, hogy az információ birtokában meghozza azt a döntést, ami a számára a legjobb. Ez mit jelent valójában? Azt jelenti, hogy nem vállaljuk a felelősséget a tetteinkért a következményektől való félelem miatt.

Hogyan hat egy ilyen titok ránk és a kapcsolatunkra?

A lelkünk egyik legfontosabb „szerve” a lelkiismeret. A lelkiismeretünk pontosan tudja, hogy amit tettünk, vagy teszünk, helyes-e vagy sem.  Ő suttog. Éjjel-nappal. Azt akarja, hogy helyesen cselekedjünk, hogy legyünk felelősségteljesek. Ha nem így teszünk, az bizony egyre fokozódó szorongást, egy állandó belső feszültséget kelt, amit valamilyen módon enyhíteni kell.

A kívánatos, egészséges felnőtt működés persze az lenne, hogy vállaljuk a felelősséget. Ámde esendő emberek vagyunk, és nem mindig választjuk a helyes utat. De akkor mégis hogy enyhítjük a szorongást?

Úgy, hogy az elme elkezdi a saját önigazoló munkáját. Keresi a felmentést, keresi azt, hogy a másikat hogy tudja felelőssé tenni a történtekért, és sokszor talál is kapaszkodókat, amik jogosak is lehetnek. Érzelmi elhanyagolás, vagy az első pontban részletesen is említett rátelepedő attitűd, és sorolhatnék még számos olyan esetet, amik akár igazolhatnák is magát a tettet, illetve a jogot annak eltitkolására. Ilyenkor előfordulhat az, hogy a másikra projektálódik az elme eme tevékenységének hatására a súly. Ez ellenérzést válthat ki azzal az emberrel szemben, aki valójában inkább elszenvedője (lenne, ha tudná) a történetnek. Ez távolságtartáshoz vezet, ami pedig ugyanúgy hat, ahogy azt az első pontban már részletesen is leírtam. És elindul egy ördögi kör.

Ha ez az előbb említett spirál nem is indul be, akkor is marad valami. Ez a valami, pedig a lebukástól való félelem. Ez állandó készenléti állapotot eredményez, ami megakadályozza, hogy szívvel-lélekkel jelen legyünk a kapcsolatban. A készenléti állapot könnyen falakká dermed, a falaknak pedig távolságtartás lesz az eredménye. És megint ugyanoda lyukadtunk ki. Indul az ördögi kör.

Mi lenne hát az ideális megoldás?

Az, hogy legyünk tisztában a saját határainkkal és szükségleteinkkel. Legyünk tisztában a társunk, szerettünk határaival és szükségleteivel is. Ez máshogy nem megy, csak úgy, ha őszintén megbeszéljük, megosztjuk egymással akkor is, ha kezdetben gombóc van a torkunkban. Ez már önmagában több dolgot eredményez:

Egyrészt, az ilyen beszélgetések mélyítik az intimitást, közelebb hoznak egymáshoz. Másrészt biztonságossá teszik a kapcsolatot mindenki számára. Harmadrészt tisztáz helyzeteket, félelmeket, vágyakat, így konkrétan ismerni fogjuk egymás érzelmi igényeit.

Tiszteletben kell tartani a saját és egymás határait, határsértés esetén pedig vállalni kell a hibáért a felelősséget, és törekedni kell a kijavításra. Ez az ideális, egyben a legcélravezetőbb megoldás. Szerintem megéri, még akkor is, ha ez a nehezebbik út, és akkor is, ha benne van a pakliban egy esetleges fájdalmas kimenetel. Megéri, mert a titkok sokszor együtt járnak a hazugsággal. A hazugság teher a léleknek egészen addig, amíg meg nem szabadulunk tőle. Megéri, azért is, mert az intimitás valódi kincs az életben. Valódi kincs a lelkünk kincsestárában.