A napokban érkezett hozzám ez a kérdés, aminek nagyon örültem. Örültem, mert a kérdés írója nem ért egyet azzal, hogy nagyon könnyen bárkire rásütik a “nárcisztikus” bélyeget.
Nézzük a diagnózist
Röviden és tömören, nárcisztikus személyiségzavarban az szenved, akit szakember (pszichológus, pszichiáter) akként diagnosztizál. A diagnózis kritériumait a Pszichés rendellenességek diagnosztikai és statisztikai kézikönyve (DSM-5) határozza meg.
Sokszor azonban a szakemberek is nehéz helyzetben vannak, mert nagyon árnyaltan tudnak megjelenni a diagnózis felállításához szükséges jellemvonások. A nárcisztikus személyiségzavar azon pszichés zavarok közé tartozik, amik a környezetet terhelik jobban, nem az egyént, magát.
Én annál, hogy kire jelenthető ki egyértelműen az, hogy nárcisztikus személyiségzavarban szenved, sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítok annak, hogy segítsek a zavar megértésében.
Hogy működnek a személyiségzavarok?
A személyiségzavarok összes jegyével együtt születünk. Ezeket a jegyeket másnéven énvédelmi mechanizmusoknak hívjuk. Nevüknek megfelelően azt a célt szolgálják, hogy megvédjenek minket azoktól a fájdalmaktól, amik túlzott pszichés megterhelést jelentenének számunkra. Nincs is gond velük, ha egyensúlyban vannak, és megfelelően működnek. A gondot itt az jelenti, hogy egy traumatikus eseményre az énvédelmünk túlzásba esik. Nagyjából úgy kell ezt elképzelni, mint az allergiás megbetegedéseket, mert olyankor az immunrendszerünk reagálja túl a környezetünkből érkező hatást. Minél kisebb gyermeket ér pszichés trauma, annál inkább valószínű, hogy a személyiség súlyosan torzulni fog, ha nem kerül idejében felfedezésre és korrekcióra a probléma.
Az, hogy milyen típusú személyiségzavar alakul ki egy trauma hatására, azon múlik, hogy mely énvédelmi mechanizmusok mennek át túlműködésbe.
A nárcisztikus működésről annyit feltétlenül érdemes tudni, hogy a hátterében rendkívül alacsony önértékelés áll. Ez ellen védekezik úgy a személyiség, hogy nagyszerűnek próbálja magát láttatni. Ezt ráadásul – többek között – úgy próbálja elérni, hogy a környezetében élőket értékteleníti el. Mivel számára ez a “túlélést” szolgálja, szinte a zsenialitás szintjére tudja fejleszteni ezt a képességet. És ez jelenti a legnagyobb terhet, egyben veszélyt is a környezet számára. Ennek az “elértéktelenítésnek” van egy speciális dinamikája, az “egyik kezével üt, a másikkal simogat”. Viselkedésében különböző ritmusban váltakozik a másik fél elértéktelenítése és méltatása, amitől utóbbi teljesen összezavarodik. Ez hosszú távon az elszenvedő fél hormon- és idegrendszerére is káros hatással lesz.
Hogy segítjük egymás “őrültségét”?
Egy kapcsolat esetében nem külön-külön kell vizsgálni a személyiségeket, hanem a kapcsolatdinamikát kell feltérképezni. Mivel általánosságban kijelenthetjük, hogy nincs traumamentes gyermekkor, könnyen előfordulhat, hogy bántalmazó attitűdű emberrel hoz össze a véletlen. Azonban egy ilyen találkozásból abban az esetben lesz tartós kapcsolat, ha megvalósul egyfajta “program kompatibilitás”. Ez a program kompatibilitás az áldozat-bántalmazó minták találkozását jelenti. A bántalmazó személyiségben megjelenik egy megmentő álarc is (a másik kéz, ami simogat), hogy elérje a társában végső soron azt az érzetet, hogy nélküle “életképtelen”. A legsúlyosabb esetben ezek a kapcsolatok nem csak szóbeli, hanem fizikai bántalmazást is rejtenek. Ez a dinamika alakítja ki az úgynevezett “trauma-kötést”.
Aki olyan méltatlan kapcsolatban ragad, amiben egyre értéktelenebbnek érzi magát, fontos, hogy minél előbb szakember segítségét kérje. Érdemes ezt azért is megtenni, mert egy objektív, külső, hozzáértő személyiség segít alaposan feltérképezni a helyzetet, és tisztázni a zavart, ami az érzelmi, gondolati világunkban keletkezett. Azért is fontos a külső segítség, mert enélkül sokkal nehezebb akkora lelkierőt gyűjteni, amivel ki tud szállni valaki egy ilyen kapcsolatból. Fizikai bántalmazás esetén feltétlenül kérni kell az illetékes hatóság, esetleg segélyszervezet beavatkozását, akik segíteni tudnak a kilépésben, a távolságtartásban és az újrakezdésben.
AZONBAN! – A dinamika leckéje
Fontos megjegyezni, hogy rengeteg esetben a helyzet nem fekete-fehér, azaz nem egyértelmű, hogy valaki bántalmazó vagy áldozat egy kapcsolatban. Képesek vagyunk helyzettől függően működtetni az áldozat-bántalmazó-megmentő mintákat, amik egyedi kapcsolatdinamikákat eredményeznek. A lényeg az, hogy felismerjük, hogy egy kapcsolat összességében pozitív, vagy negatív érzetet kelt bennünk hosszú távon. A hónapok óta “deficites” párkapcsolati működés nagyon megterheli a lelket, és elszívja az energiát, ami az összese életterületre hatással van. Ebben az esetben érdemes legalább egy konzultációra elmenni egy szakemberhez, aki segít kitisztázni a helyzetet, és a tisztább helyzet tükrében segít vázolni egy pozitív jövőképet. Ez minden esetben annak a feladata, aki tartósan rosszul érzi magát egy kapcsolatban.
Egy valóban nárcisztikus személyiségzavarban szenvedő partner esetében ez azért is fontos, mert nála általában sérült az önreflexiós képesség. Ez azt jelenti, hogy nem pusztán arról van szó, hogy nem akarja, hanem nem is tudja belátni a saját hibáját. Az egész énvédelme arra épül, hogy saját magát nagyszerűnek, tévedhetetlennek állítsa be. Így, ha belátná a hibáját, esetleges személyiségzavarát, a túlélését szolgáló védelmi rendszere törne porrá.
Nem célravezető azonban a másikat stigmázni, diagnosztizálni, megbélyegezni, elítélni, mert az semmilyen eredményre nem vezet. Mindenki a saját életéért felelős elsősorban, ez a legfontosabb, amit tudni kell. Amikor bélyegzünk és hárítunk, akkor pont ez alól a felelősség alól bújunk ki az áldozat szerepe mögé rejtőzve. Ritka az az eset, hogy a dolgok egyik napról a másikra fajulnak el. Legtöbbször ez egy hosszabb folyamat. Sok esetben elkerülhető lenne a drámai végkifejlet, ha jobban jelen lennénk az életünkben, felelősséget vállalnánk érte, és nem csapnánk be magunkat azzal, hogy majd jobb lesz. Magától nem lesz jobb.
Van, hogy erre a kapcsolat rámegy, de az, aki beleáll a saját felelősségébe, mindenképp nyertesként jön ki a helyzetből. Amikor az egyik fél rálép az önismeret, a gyógyulás, önfejlesztés útjára, a másik fél választhat, hogy vele tart-e ezen az úton. Ha igen, a kapcsolat megmenthető. Ha nem, akkor az úgynevezett “elfejlődés” borítékolt, és a kapcsolatnak nagy valószínűséggel vége lesz. Ebben az esetben azonban ez a “kisebbik rossz”, ami átmeneti, mert aki a fejlődés útjára lép MINDEKÉPP GAZDAGODNI FOG, MÉGPEDIG A SAJÁT ÉRTÉKEIVEL!