A legtöbb párkapcsolati problémát az jellemzi, hogy egy-egy helyzet visszahúz gyermeki pozícióba.

Hogy mit is jelent ez?

Amikor felnőtt korban „felnőttként” szeretünk, akkor önzetlenül adunk valamit a másiknak, teszünk valamit a másikért pusztán abból a célból, hogy örömet okozzunk neki. A mi boldogságunkat ilyenkor az okozza, hogy látjuk ragyogni az arcát, és itt véget is ér a történet.

Amikor pedig felnőtt korban „gyerekként” szeretünk, akkor azért csinálunk meg valamit, amiről tudjuk, hogy a másiknak jól esik, mert cserébe azt várjuk el, hogy szeressen. De nem ám akárhogy, hanem úgy, ahogy nekünk jó. Ha ezt megkapjuk jó, ha nem, akkor pont úgy reagálunk, mint a sértődött gyermek, ki-ki a maga megszokott módján: csendbe burkolózással, daccal, hisztivel… Itt korántsem a szeretet a motiváció, hanem a saját érzelmi szükséglet kielégítése „üzleti alapon”: azért adok, hogy kapjak.

Miért is van ez?

Az nagy általánosságban kijelenthető, hogy a nagy többségnek nem volt idilli gyermekkora, maximum „mihez képest”. Tehát nem élte át az érzelmi biztonság megnyugtató érzését akkor, amikor kellett volna. Mit eredményez ez? Egy hiányérzetet. Egy olyan fájdalmas űrt, sebet a gyermeki lelken, ami egy életre nyomot hagy. Ha ez a seb nem kerül begyógyításra, egy életen át arról fognak szólni az intim kapcsolatok, hogy megszerezzük a soha meg nem kapott „szülői” érzelmi gondoskodást. Folyamatosan kívülről várjuk, hogy ezt az űrt valaki betöltse.

Ám egy párkapcsolatban ez természetellenes. A jó párkapcsolat „szemmagasságban” van, együttműködésen alapul, nem pedig egy érzelmi alá-fölé rendeltségi viszonyon, mert az mindkét fél számára megterhelő. A gyermek szerepben maradt félnek azért, mert nem kapja meg azt, amire vágyik, a másik félnek pedig azért, mert neki is fáj az, hogy nem képes megadni a társának azt, amire vágyik, de nem is dolga, hisz nem a szülője, hanem a társa.

Ha pedig egy adott helyzet mindkét félben meghívja a sérült gyermeket, az eredmény két dacos gyerek véget nem érő összecsapása lesz. Nem is tud véget érni akkor, ha egyik fél sem hajlandó elmozdulni a pozíciójából, hiszen olyat várnak egymástól, amire mindketten képtelenek. Igazi patthelyzet.

Mi a megoldás?

A fentiekből talán már egyértelműen kiolvasható, hogy mély, intim és harmonikus kapcsolatot csak két felnőtt ember képes létesíteni és fenntartani egymással. Így az egyetlen megoldás az, ha érzelmileg felnőtté válunk, legalább annyira, hogy felismerjük azt, amikor egy helyzet visszaránt a gyerek szerepbe, és legyen néhány olyan eszközünk, ami segít átvészelni. Az esetek elenyésző kivételétől eltekintve, ez terápiás körülmények között a leggyorsabb és leghatékonyabb, de nagyon sokféle módszer létezik. Ha valaki elkötelezi magát az érzelmi felnőtté válás mellett, meg fogja találni a módját.

Fogd meg a benned élő gyermek kezét, és segítsd át a fájdalmán!