Észrevetted, hogy amikor pipa leszel a párodra, egyszerűen fel sem tudod idézni azt a pillanatot, amikor szereted?
Ez azért van, mert a helyzet, ami a dühöt kiváltotta, visszaránt egy sokkal – az egyszerűség kedvéért most hívjuk így – primitívebb tudatállapotba. Az irányítást ilyenkor átveszi a „hüllőagynak” becézett agytörzs, ami az „üss vagy fuss” zsigeri reakcióit adja. Ez a funkció a túlélést szolgálja, ami hasznos például, ha megtámad egy tigris. Nyilván egy ilyen helyzetben csak „én” és „ő”- ről lehet szó, hiszen amikor a vadonban szembe találjuk magunkat egy bundás nagyragadozóval, nem pont az fog először eszünkbe jutni, hogy de jó volna hozzábújni mert olyan pihe-puha a szőre…
Nyilván, egy párkapcsolatban (és most nem az alapvetően biztonságot is veszélyeztető bántalmazó kapcsolatról beszélek, hanem egy „átlagos” párkapcsolatról, ha lehet ilyet mondani…), nem áll fenn egy tigristámadáshoz hasonló, közvetlen életveszélyt jelentő esemény. Mégis képes kiváltani az agytörzs zsigeri reakcióját, az „üss vagy fuss”-t. Ebben az esetben persze nem fizikai, sokkal inkább verbális reakciókról beszélek, ami támadásban, vagy elkerülésben/kifarolásban nyilvánul meg.
Miért van ez?
Ebben a helyzetben sokszor mondja a környezet azt, hogy „túlreagáljuk”, és ez bizony így is van. Ez persze nem menti fel a másik felet a felelősség alól, mert biztos, hogy van valóságalapja a történetnek. A dolgot árnyalhatja az, hogy objektív igazság a párkapcsolati viták során ritkán létezik, mert a helyzet sosem fekete vagy fehér, hanem ennél sokkal bonyolultabb. Igaza lehet mindkét félnek úgy, hogy közben egyiknek sincs igaza. Úgy szép az élet, ha bonyolult, nem? És ahol az érzelmek „bekavarnak”, ott bizony bonyolult lesz, mert itt aztán nincs egyszer egy, meg fa ék….
De kanyarodjunk vissza a kiinduló kérdéshez, hogy miért is van ez? A helyzet az, hogy egy extrém dühöt kiváltó helyzet általában rányom egy úgynevezett „emocionális trigger pontra”. Az emocionális trigger pont egy olyan tudattalan, érzelmileg fel nem dolgozott helyzet, vagy helyzetek sorozata, ami egyfajta zsigeri védekező reakciót, Terence Real nagyon találó szóhasználatával élve, „alkalmazkodó gyermek”-et fejlesztett ki bennünk. Nagyon jó a szóhasználat egyrészt azért, mert a forrása a gyermekkorban keresendő, másrészt azért, mert gyermeki, vagy még inkább gyermeteg reakcióról beszélünk.
Vegyünk két példát:
- Ha egy gyermeknek durván büntető szülei voltak, akik még a veréstől sem riadtak vissza, a gyerek védekezésből elkezdi másokra kenni a dolgokat, amiket ő követett el. Minél inkább sikerrel jár ezzel, annál kevésbé fogja felnőttként vállalni a tetteiért a felelősséget. Megúszásra fog játszani. Egyrészt azért, mert az aktuális helyzet aktivizálja a hibázásra adott szülői válasz miatti félelmet, másrészt behívja a reakciót, ami a túlélését szolgálja: a felelősség másra hárítását.
- A másik példában a cikk címéhez hűen, nézzük a dühöt. Gyerekkorában a gyermek nem kapott elég figyelmet a szüleitől. Ez alól kivétel volt a hangos és látványos hiszti, ami miatt vagy leszidták, vagy célt ért (ez esetben a végkimenetel azért mindegy, mert az igazi, első számú szükséglet maga a figyelem, és ha szidják is, figyelnek rá). Ebből a gyermekből felnőttként válhat olyan ember, aki hangos hisztivel fog reagálni arra, ha azt tapasztalja, hogy valaki nem figyel rá azonnal. Egyrészt bekapcsolja a „rám senki sem figyel” gyermeki hiányérzet fájdalmát, másrészt aktivizálja a rá adott reakciót, a hisztit, akkor is, ha épp csak egy pici türelemre lenne szüksége ahhoz, hogy a másik rá figyeljen.
Amíg a (fenti két példánál maradva) bántalmazó, vagy az elhanyagoló szülői mentalitásból adódó gyermeki sérüléseket nem tudatosítja, dolgozza meg és nem integrálja az ember, ezek maradnak – az első esetben a hibázásra, második esetben pedig a figyelem meg nem szerzésére – adott azonnali, zsigeri reakciói.
A feloldás az első esetben a sérült gyermeki rész terápiás gyógyítása, a hibázás validként való elismerése, a felelősségvállalás megtanulása, a jóvátétel lehetőségének beemelése, és annak az alternatívának az elfogadása is, hogy a külvilág nem az elvárások szerinti optimális reakciókkal fog válaszolni, a felelősségvállalás-bocsánatkérés-jóvátétel hármasára.
A második esetben is a sérült gyermeki rész terápiás gyógyítása az első lépés, ezt követi az önmagára figyelés és az érzelmi öngondoskodás képességének elsajátítása, az empatikus készségek fejlesztése, a szükségletek erőszakmentes kifejezése, és a türelem erényének gyakorlása.
Mindkét esetben megfigyelhető, hogy trauma áll a háttérben. Míg az első esetben konkrét bántalmazás, úgy a második esetben egy szükséglet kielégítésének megvonása a kiinduló pont. Mindkét eset traumája okozhat „érzelmi trigger pontot”, amit ha telibe talál egy sokkal kisebb fajsúlyú esemény, az extrém reakciót, elsöprő dühöt válthat ki, mert az egész trauma csomagot aktiválja. Az aktiválás pillanatában a „mi” rögtön szétesik „én”-re és „ő”-re, egymás ellen kezdünk el harcolni, és azért, hogy kinek van igaza. Hol van ilyenkor a kapcsolat? Valahol egy távoli galaxisban, még az is lehet, hogy a Naprendszeren túl…
Épp ezért nagyon fontos az önismeret. Hogy rálássunk arra, hol működünk „alkalmazkodó gyermek”-ként. Felnőttként arra vágyunk, hogy felelős, egészséges kapcsolatokat ápoló, értékes emberek legyünk, nem kamus, hisztiző, dacos gyerekek, vagy tévednék?
A változás kulcsa bennünk van. Konfliktusok mindig voltak, vannak és lesznek, azokat pedig két felnőtt, egészséges önreflexióval rendelkező, változtatni képes és hajlandó, empatikus ember tudja a leghatékonyabban megoldani.