A legújabb olvasói kérdés két részből áll. Az első kérdés arra irányul, hogy mennyire fontos szempont az ismerkedésnél, illetve a párkapcsolatban az:
ÁPOLTSÁG
Röviden és tömören: ALAP!
Az első benyomás a látvány és a kisugárzás. Ha valaki ápolatlan, koszos és igénytelen, első ránézésre ellenállást vált ki, méghozzá teljesen jogosan. Pláne első randin, vagy egy kapcsolat elején, amikor még van elég lendület ahhoz, hogy az ember a legjobb arcát mutassa. Ha valaki ennyire nem ad a testére és arra az összképre, amit önmagáról a világnak mutat, vajon milyen személyiséget takar? Hogy áll az ilyen ember önmagához, az élethez és a másik emberhez? Szerintem egyértelműen kijelenthető, hogy sehogy. Ha önmagára nem fordít figyelmet, vajon mennyit fog fordítani a másik emberre? Semennyit. Szomorú, hogy erről egyáltalán beszélni kell, de sajnos igen, ilyen világot élünk, hogy elég gyakori jelenséggé vált.
Van, hogy valami szerencsétlen baleset történik, például – és most elmesélek egy nagyon cuki sztorit: Egy értékesítői értekezletre, egy nagyon csinos, és egyébként kifogástalan megjelenésű fiatal csajszi úgy érkezett meg, hogy a hófehér felsőjén egy hatalmas barna folt éktelenkedett. A vezető megkérdezte, hogy kér-e egy kávét, mire a lány mosolyogva annyit mondott, “köszönöm nem, már van rajtam egy”. Az ember lehet peches, az belefér, attól még nem kell lemondani egy randit. De nem is ilyen helyzetekről beszéltem. Meg nem is arról, hogy öltönyben, nyakkendőben, kisestélyiben, tökéletes frizurával és sminkkel kell megjelenni (kivétel ez alól, ha speciális dress code érvényes a randi helyszínén, de arról nyilván minden érintett előre tud). Csak annyiról, hogy tisztán, illatosan, megfésülködve, frissen mosott ruhában illik megjelenni egy találkozón. Jelezve azt, hogy önmagamat és a másikat is megtisztelem azzal, hogy adok a megjelenésemre.
Míg az első kérdésre a válasz egyszerű volt, a másodikon én is komolyan elgondolkodtam. A második kérdés arra vonatkozik, hogy:
KI FIZET A RANDIN?
Néhány tíz, de talán már inkább száz évvel ez előtt, amikor a nőknek még egyáltalán nem volt önálló keresete, ez a kérdés roppant egyszerű volt. Annak ellenére, hogy a nők szerepvállalása a társadalomban régóta átalakulóban van már, pár éve még egyértelmű volt, hogy a randin a férfi fizet. Mára már ez is kérdéssé vált. Megpróbálom ezt is az előző ponthoz hasonlóan megközelíteni, tekintettel arra, hogy nincs általánosan érvényes etikai norma, ami napjainkban megállja a helyét, és támpontul szolgál.
Induljunk el onnan, hogy a férfi minőség az adó, a nő pedig a befogadó. Ez olyan princípium, amit semmilyen társadalmi változás nem tud felülírni. Ha ezt az alapot tekintjük, talán már meg is válaszoltuk a kérdést. Az pedig, hogy ez nem egyértelmű, talán épp arra enged következtetni, hogy az eredeti minőségek felborultak.
Kicsit gyakorlatiasabbra fordítva, nézzünk egy példát, ahol feltételezzük, hogy a férfi-adó/női-befogadó minőség rendben van. Ideális esetben, a férfinál alap, hogy a randi kiadásait ő viseli. Tisztában van az anyagi helyzetével, amiről felelősségteljesen gondolkodik. Tegyük fel, hó vége van, kicsit szoros a büdzsé. A randit megelőző beszélgetések során kideríti, hogy mi a választottjának a kedvenc nasija, csokija, üdítője. Ezeket megvásárolja (szerintem azért ez vállalható kiadás). Tegyük fel, hogy az egyszerűség kedvéért kellemes tavaszi napra esik a randi. Mivel a beszélgetések során azt is kiderítette vágyakozó férfi emberünk, hogy a szíve hölgye nagyon szereti a rétet patakkal, bepakol egy pokrócot meg a nasi/csoki/üdítőt (persze azért magának is vesz némi enni-innivalót) egy pakkba, kinéz egy úticélt (a pénztárcájának megfelelő útiköltséggel, lehetőleg úgy, hogy a hölgyeményét is állni tudja), és eltöltenek egy romantikus randevút.
Ez most nyilván egy fiktív példa volt, de a lényege az, hogy nem kell milliomosnak lenni ahhoz, hogy kellő kreativitással és a rendelkezésre álló keret figyelembevételével egy olyan maradandó élményt nyújtson egy férfi egy nőnek, hogy a nő vágyjon rá. Lehet olyan helyzeteket teremteni, hogy a ”ki fizet?” kérdése fel sem merül. Előbb-utóbb persze elkerülhetetlen, hogy az anyagi körülmények napvilágot lássanak, mert olyan világot élünk, amiben sok ember számára olyan fontos szempont az egzisztencia, hogy egy kapcsolat nagyon erőteljes pillérét alkotja. Hogy helyes-e ez, vagy nem, arról lehet vitatkozni, de nem érdemes. A lényeg az összeillőség, ellenkező esetben a kapcsolat ezen a területen nagyon konfliktusos lesz, adott esetben el is vérezhet rajta.
Az anyagi körülményeknél fontosabb kérdés ebben az esetben az attitűd. Ha egy férfi az első randin kiköti, hogy a cechet fele-fele állják, az azt tükrözi, hogy a nővel való találkozás pont ennyit ér a számára. Hangsúlyozom megint, hogy a kapcsolat elején, amikor még a jobbik arcát mutatja. Érdemes mindent analogikusan szemlélni. A pénzre, mint a befektetett energia szimbólumára gondolni. A pénz, mint szimbólum és a férfi energia nagyon szorosan összefonódik. Valahol a teremtőképességet szimbolizálja. Ismét csak azt tudom mondani, hogy ítélhetjük ezt jónak, vagy rossznak, attól még ez van.
Ahogy e két területen, úgy általánosságban is elmondható, hogy a korábban biztonságot jelentő normák ideje lejárt. Nincs már mibe kapaszkodni kívül. A józan paraszti ész, az analogikus gondolkodás, az önismeret és a tudatosság az, amik támpontot adhatnak ahhoz, hogy ebben a felborult, kicsit agyament világban el tudjunk igazodni. Ezek mind-mind belül vannak. Magunkat kell figyelni ahhoz, hogy rátaláljunk arra, ami nekünk működik.
Nem szabad olyan kompromisszumokat kötni, amiknél már az elején szól a vészcsengő, hogy kilóg a lóláb. Csodás felfedezőút ez, de tele van buktatókkal. Én mindig azt mondom, ahol a feladat, ott a képesség. Bennünk. Ezt kell megtalálni. Van hozzá iránytűnk, a SZÍVÜNK, Ő ÉRTÜNK VAN! Vele kell újra összekapcsolódni, és az ő útját járva, az ő szavára hallgatva dönteni arról, hogy egy helyzet méltó-e hozzánk, vagy nem. Őszintén – mindenek előtt – önmagunkkal.