…sok bajra gyógyír lehet
A minap egy barátom átküldött egy hirdetést, ami igazából arról szólt, hogy ha nincs kinek elmondani azt, ami a szívünket nyomja, vagy nem akarjuk a családunk, barátaink jótanácsait hallgatni, mert nem biztos, hogy arra vágyunk, bátran vegyük igénybe a hirdető heti vagy havi díjas “online barát” szolgáltatását. – Én nem is azt szeretném most boncolgatni, hogy hogyan jutottunk el odáig, hogy a barátságból is térítési díjas szolgáltatás legyen, inkább arról, hogy mi lehet a megoldás arra, hogy ne legyen ilyesmire szükség.
Én az intimitáson és a szexualitáson kívül a kapcsolatokat tartom szívügyemnek. Egy kapcsolatban (legyen szó bármilyen jellegű kapcsolatról) mindig nagyon fontos a határtartás és a kapcsolódás egyensúlyának, vagy épp egyensúlytalanságának a kérdése. Amikor valakihez kapcsolódunk párkapcsolatban, barátságban, szülőként, vagy akár munkahelyen, mindig meg kell húznunk valahol a határvonalat az én és a mi között. Amikor az a kérdés, hogy igent mondunk-e vagy nemet valamire, és nem éppen egy nyertes-nyertes szituációról van szó, akkor dönteni kényszerülünk, hogy az adott helyzetben a döntést önmagunkért, vagy valaki/valami másért hozzuk meg. Ez nem mindig egyszerű.
Hogy ebben a helyzetben milyen döntést hozunk, az sok mindenen múlik. Amikor “önmagunk” szóba kerül, a legfontosabb dolog az, hogy mennyire vagyunk tisztában saját magunkkal. Mennyire ismerjük a motivációinkat, a határainkat, mennyire akarunk megfelelni másoknak, mennyire vagyunk képesek tiszteletben tartani és tartatni a saját határainkat. A második kérdés, hogy milyen tág perspektívából tudjuk mérlegelni az adott helyzetet. Mennyire tudjuk átlátni a másik motivációját, célját, viselkedését. Harmadszorra, fontos, hogy hova pozícionáljuk magunkat a másik (többi) résztvevőhöz képest: egyenrangú a kapcsolat, vagy a szerepek inkább valamilyen alá-fölé rendeltségi viszonyt tükröznek. Direkt használtam a “szerep” szót, hiszen a különböző élethelyzetek, különböző szerepeket rónak ránk, amelyekben “valahogy” érezzük magunkat, attól függően, hogy könnyen, vagy épp nehezen megy a velük való azonosulás.
Ahhoz, hogy a fentebb említett kérdésekre megfelelő válaszokat találjunk, szükségünk van az együttérző képességünk használatára. Együttérezni mindenki képes. Az együttérzésnek több formája van. Az egyik, a kíváncsi együttérzés. A kíváncsi együttérzés az, amikor van egy igaz, szívből jövő vágyunk arra, hogy megértsük, mi történik bennünk, mi történik a másikban és mi történik épp közöttünk. A kíváncsi együttérzés magyarázatot szeretne, nem pedig ítélkezni. Ugye érezhető, hogy ez nagy különbség?
Ha mindenki elkezdené csiszolni ezt a képességét, és gyakorolná a mindennapi életben, akkor talán nem lenne szükség a fent szereplő fizetős szolgáltatásra. Sokszor már az is gyógyír a másik ember számára, ha egyszerűen meghallgatjuk. Ha egy beszélgetés során biztonságban érzi magát, és teret kap ahhoz, hogy elmondja a történetét és szabadon kifejezze az azzal kapcsolatos érzéseit, nagy eséllyel hatalmas súlytól képes megszabadulni.
Tudom, erős a kényszer, hogy minden áron megoldjunk helyzeteket, túljussunk rajtuk, vagy segítsünk és tanácsokat osztogassunk bajba jutott embertársunknak, de azt hiszem, néha – akár – merő jószándékból ezt képesek vagyunk “túltolni”. Talán azért, mert mindenre gyors és instant megoldást akarunk találni, talán azért, mert az aktív éveinkben szinte szélvészként rohanunk át az életünkön, de talán “A KEVESEBB NÉHA TÖBB”.
Adjunk időt a másiknak beszélni, magunknak pedig megérteni. Adjunk időt a hallgatásra, a figyelemre és az ítélkezésmentes, kíváncsi együttérzésre. Ha ezt megtesszük, nagy eséllyel születhetnek gyakrabban nyertes-nyertes megoldások bármilyen kapcsolatban. Ez talán nem is olyan nehéz, és talán hozzájárul egy együttérzőbb világhoz.
SZERETETTEL, Andi