Nagyon sok megközelítése létezik a megbocsájtásnak. Én azt hiszem, már annyiféle, hogy némi zavar is keletkezett a fogalommal kapcsolatban. A megbocsájtás – ahogy például a gyász -, egy folyamat, amelynek fázisai vannak. A tapasztalataim azt mutatják, hogy létezik néhány tévhit a megbocsájtással kapcsolatban, aminek az alapjait a neveltetés fekteti le. Persze vannak kivételek, de a 30-40-50 éves generációról szerintem általánosságban elmondható, hogy “jó gyereknek” lettek, lettünk nevelve. Nincs hiszti, nincs dühöngés, nincs méltatlankodás… Ha mégis, jön a büntetés, vagy a figyelem és a “szeretet” megvonása. E nevelési módszer hatása az, hogy az emberbe már nagyon aprócska korában nagyon mélyen bevésődik, hogy bizonyos dolgokat nem szabad érezni, mert az rossz. Ha azokat az érzéseket kifejezem, a közvetlen környezetem, akikre a legnagyobb szükségem van, nem fog szeretni.
Ebben az esetben két dolog történhet:
Az egyik, hogy a kisgyermek elkezdi leválasztani magát az érzéseiről. Az azonban nem működik, hogy csak a haragról, a fájdalomról, a dühről választja le magát valaki. Ez olyan, mintha a minket ellepő vízben elkezdenénk kiválogatni, hogy csak bizonyos cseppeket távolítunk el magunktól. Ez nem fog menni. Vagy kijövünk a vízből, vagy benne maradunk. Vagy hajlandóak vagyunk minden érzést érezni, vagy nem érzünk sem jót, sem rosszat. Az érzéketlenség a lélek, a psziché számára a megsemmisülést jelenti, aminek az egyik leggyötrőbb kísérő jelensége az örömképtelenség.
A másik eset, hogy elfojtja ezt az érzést. Eltemeti magában, anélkül, hogy feldolgozná. Az elfojtás nem azt jelenti, hogy onnantól az az érzés nincs. Az elfojtás azt jelenti, hogy anélkül, hogy hajlandóak lennénk tudomást venni róla, ott dolgozik bennünk és meghatározza a lelki és testi létünket egészen addig, amíg tudatosan szembe nem nézünk vele és nem dolgozzuk meg.
Hogy mi köze van ennek a két esetnek a megbocsájtáshoz?
Az első esetet most nem is ragoznám túl, mert ott nem azzal van az igazi probléma, hogy az illetőt nem rázza meg az igazságtalanság vagy a bántó viselkedés. Az ő problémája sokkal inkább a pozitív érzelmi tapasztalások hiánya.
A második esetben azonban megjelenik az érzelem (düh, harag, méltatlanság) energiája, de az szinte az esemény pillanatában huss, már megy is a tudattalanba a “többi közé” például az alábbi (szintén tudattalan) programok hatására:
- Én csak ezt érdemlem…
- Ki vagyok én, hogy kiálljak magamért?
- Már megint ez történik velem, mert egy igazi lúzer vagyok…
- A világ ilyen, az emberek “gyökerek” egymással.
- Szeretem, nem haragudhatok rá, nem tehetem, mert ha megteszem, nem is szeretem.
- Ha kifejezem a dühömet, többé nem fog szeretni.
- Ha hangot adok az érzéseimnek, el fogom veszteni a szerelmem/barátom/munkám…
Ezek és az ehhez hasonló mondatok a “nem vagyok elég jó” és a “nem vagyok szerethető” alapprogramokra vezethetők vissza, amik a “túltudományoskodott”, a társadalom hasznos (ám korántsem egészséges, de ugyan már, ez kit érdekel…)? tagjait előállító, de ösztönös és szeretetalapúnak aligha nevezhető nevelési elvek termékei.
Még egy fontos dolgot elfelejtettem említeni: az érzelmek spirituális megközelítését, miszerint a düh és a harag alacsony rezgésű érzések, amiket igyekezni kell elkerülni. Remek tanács, tényleg. Főleg, ha az előbb említett alapprogramokra rakódnak rá. Persze, végső soron ez a cél, de ahogy a megbocsájtás is egy folyamat, az érzelmi kontroll elsajátítása is az.
MIT TEHETÜNK?
Erre én általános érvényű receptet nem tudok mondani, és nem is szeretnék, hiszen nem vagyunk egyformák. Elmondom, én hogy állok a dologhoz:
Ha valaki “tróger” velem, azaz, úgy érzem bánt, vagy igazságtalan, vagy kárt okoz, esetleg hátba támad, megengedem magamnak, hogy bepipuljak. Ez afféle akkut pipa. Bár törekszem az asszertivitásra, azaz az erőszakmentes kommunikációra, van, hogy nem jön össze. Mindenképp annak fejezem ki az érzéseimet, aki a kiváltó esemény “kivitelezője”. Ha nem sikerül erőszakmentesen, hát bocsánatot kérek tőle, és ahogy lehiggadtam, igyekszem “konstruktív tárgyalást” kezdeményezni a béke és a megoldás megtalálásának érdekében. Megvizsgálom a saját felelősségemet is az adott helyzetben, és ha én is gombáztam, hát vállalom. És amint ennek a folyamatnak a végére értünk, már nem cipelem tovább magammal a düh és a harag terhét.
Ez persze nyilván csak abban az esetben járható út, ha a másik fél partner benne. Ha nem tudjuk face to face rendezni vele a helyzetet, a megoldás akkor is hasonló. Első lépésként validálni kell a negatív érzéseinket, azaz nem szabad megtagadni a jogosságukat, egyszerűen csak el kell fogadni őket természetesként. Hiszen hogy a viharba ne lennénk dühösek és ne haragudnánk, ha valaki méltatlanul bánt velünk. Azután csatornát kell találni annak, hogy ezek az érzések kiáramolhassanak. Le lehet írni. El lehet mesélni egy barátunknak, akivel belefér az is, hogy trágár szavakkal illessük a helyzetet (a káromkodás sokaknál nagyon jó ventillációs eszköz, és bár nem túl illendő, még mindig sokkal jobb, mint ha elfojtjuk). Lehet írni belőle egy tanulságos posztot, persze szigorúan a másik fél nevének említése nélkül, vagy lehet készíteni videós tartalmat, hátha másoknak segítségül szolgálhat hasonló esetben.
Akár az első, akár a második eset áll fenn, egész addig kell dolgozni ezekkel az érzelmekkel, amíg nyugalmat nem találunk, el nem ül a vihar, úgy nem tudunk tekinteni a minket ért sérelemre, és az azt okozó személyre, mint a múlt egy darabjára, mely jellemünket erősítette.
Összegezve néhány szóban: bepipulni ér (akkut düh), de úgy maradni nem tanácsos, mert a krónikus düh a saját és a környezetünk testi és lelki egészségére is káros hatással van. Az intenzív energiák valamilyen módon történő “lecsapolása” után valami olyan dologba kell átfordítani a történteket, hogy az akár mások, de mindenekelőtt önmagunk számára építővé váljon.